Pünkösdhétfő Zebegényben
2020. június 01. írta: ATIPICO

Pünkösdhétfő Zebegényben

Az első hétvége, amikor nem csak a smoker füstölgött!

1_1.jpg

Az egyik oldalról érthető, ugyanakkor nekem kicsit visszásnak is tűnt a járvány ideje alatt bizonyos települések bezárkózása. Pontosítsunk kicsit, ha jogi felhatalmazást, pünkösdi királyságot kaptak is a törpefalvak mini-napóleonjai, erkölcsit aligha, a külterületeik kirándulóhelyeinek lezárására. Mert a dologban ugye nem az volt bosszantó, hogy nem tudsz bemenni a főtéri ábécébe, hanem az egyetlen engedélyezett lehetőségtől is megfosztottak, ami átbillent a bezártság okozta totális bekattanáson. Mindegy is, volt millió érv mellette és ellene, vitatémának pont annyira jó, mint a körúti bringasáv. Hozok hozzá popcornt! Na, de ha ez is volt az alapállás, ma volt a nap, amikor láthattad és érezhetted, nem óvatosan, megfontoltan nyitunk, nyitogatunk, hanem ami a csövön kifér. Még kora ősszel szúrtuk ki Zebegény egy biztató színfoltját, a Füstölgő Sarok barbecue-t. Igaz akkor kívülről nem győzött meg teljesen a hely, nem is tudom miért, de nem is dobtuk végérvényesen. A következő héten beszélgettem valakivel, említi, hogy látott Zebegényben. Igen, vázoltam a füstölgő szitut, mondja, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk, mert csak annyira jó a hely, hogy az esküvői menüjüket is onnan rendelték. Oké, nincs több kérdésem. Bakancslista. Kifelé menet már a forgalomból is érződött, de amikor lekanyarodtunk a vasúti híd alatt, látszott, itt bizony ki kell akasztani a megtelt táblát!

2_1.jpg

Kicsit el is bizonytalanodtam, na mondom, tuti besétáltunk az örök halálcsapdába, az Áááá' minek foglalni, úgysem lesznek, szituba. Mondjuk úgy, szerencsénk volt, még meg sem kaptuk a rendelést, a sor vége már az utcán állt. Pulled pork és marhaoldalas tál érkezett, valamint még egy egészen izgalmas tányérra, a pünkösdi káposztára esett a választásunk. Smoker használatból beírjuk az ötöst, omlós, szaftos, fűszeres, szép rub, úgy ugrik le a csontról, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A húsok mennyisége is rendben, de a köretek kavalkádja már-már meglepő volt. A mártások és a káposztasaláta külön említést érdemelnek. Házi málna és bodza szörp kísért, de a kraft sör választék is izgalmasnak tűnt. A bbq iszonyú alapanyag és munkaigényes műfaj, sosem olcsó kategória, az árak valahogy mégsem voltak ijesztőek, tényleg, mintha odafigyeltek volna arra, mindenki találja meg a pénztárcájának is megfelelő opciót.

3_2.jpg

Ha Zebegény, akkor rétes! Vannak vendéglátóhelyek, amelyek hozzákapcsolják saját magukat bizonyos településekhez a fejedben és egyenlőségjel kerül közéjük. A Monarchia Rétesház is egy ilyen műintézmény. Története biztosan megérhet egy hosszabb beszélgetést, és tananyag lehetne arról, hogyan csinálj csak egy valamit, de azt nagyon jól! A kínálat bizonyára nem naponta változik, mert szép festett tábla mutatja az ajtó előtt. Maga az épület, ami helyet ad a rétesezőnek, mintha egy tündérmeséből lépett volna ki. Régi, kis parasztház a falu főutcáján, mellette park kétszáz éves, árnyas platánokkal. Az ajtóban hosszú sor, az üzletbe csak belépni lehet, ki csomagolva, ki tálcán viszi a rétesét és még melegen falja is a padon. Mert ilyen forgalom mellett nincs ideje kihűlni, ami valljuk be, őrölt jól is áll neki. Igazán kiváló desszert a barbecue gyötörte pocaknak.

4_1.jpg

A csúcson kell abbahagyni! Nos, csak utólag derült ki, rosszul értelmeztük a mondást. Adtunk a kulináriának rendesen, mi az, amit még kívánhat az ember? Jó, az egyik a séta, igen, a másik pedig a kávé? Napközben már megszületett a döntés, hiába az autót és embert próbáló, felni-gyilkos hegyi szerpentin, azért megmásszuk a Natura Hill panorámájáért. Régebben volt már egy kísérletünk a hellyel, nem azt mondom, hogy egy óra kényelmes autókázás tétel, de ha farkaséhesen érkezel és koppansz, kicsit Isten háta mögött, azért tud fájni. Mindössze határozott és tűpontos kommunikáció kérdése lenne, hogy egy olyan koncepció, aminek a csillagokba kellene emelnie egy helyet, az ne örökös, állandó, visszatérő panaszáradat legyen a kommentekben. Amikor egy étterem degusztációs menüben gondolkodik, jó dolog. Nagyon is, hogy jó. Értő tulajdonost, vezetést és konyhát feltételez. Amikor csak degusztációs menüben utazik úgy, hogy egyáltalán nincs a’la carte étlapja, még jobb! Világevő áradozik az ilyen, Michelin-csillagos helyekről a világ eldugott zugaiban, ahová csak úgy jutsz be, ha minimum az első számú törzsvendég unokaöccse vagy. Vagy még úgysem. Viszont ezt egy kicsit határozottabban kellene kommunikálni, itt, Magyarhonban, ahol a közönség azért még inkább csak műkedvelő. Tehát az „asztalfoglalás ajánlott” helyett jöjjön egy „ember! ne gyere ide, ha nem foglaltál asztalt, mert a szakács pont annyi adagot főzött, ahányan jelezték, hogy ma jönnek, érted?” Persze PR szempontból még lehet csiszolni, de könyörgöm, menjen át az üzenet! Na, egy szó, mint száz, kaptunk egy kávét meg két nyugágyat és tátott szájjal néztük a panorámát. Oké, semmi gond, legközelebb majd tudjuk és egyébként meg nem verünk be két hatalmas fekete csillagot az értékelésekbe. És ma, ezzel a fontos tudással felvértezve érkeztünk. Nem érhet meglepetés. Úgy népiesen: Nem-e? Állunk illemtudóan a terasz szélén, próbáljuk felvenni a hat asztalt kiszolgáló háromfős személyzettel a szemkontaktust. Kitalálod. Amikor harmadik-negyedik alkalommal jön és megy melletted úgy a személyzet, hogy konkrétan levegőnek néz, magasabb fokra kell kapcsolni az érdekérvényesítést. Bár a Pro-tippem az lenne, fordulj sarkon. Ha Mohamed nem megy a hegyhez, majd Mohamed bemegy és jobb híján az étteremben elhelyezett recepciósnak szegezi a kérdést. Van? Nincs. Lehet? Nem lehet. De azért kávé és nyugágy? Azt lehet. Kimegyünk, tereprendezünk, elhelyezkedünk. A hölgy biztosít róla, a kollégái hamarosan felveszik a fonalat illetve a rendelést. Jól is ment a dolog egy darabig, a szennyest le is pakolták mellettünk az asztalról. Aztán várunk. Semmi. Sokáig semmi. Indokolatlanul sokáig semmi. Majd egy jó fél óra, összesen ott töltött közel háromnegyed óra után megértettük, panoráma van, kávé nincs. Nincs éttermem és nem is volt soha, emberi számítás szerint nem is lesz, sőt az egyik utolsó dolog, amit szeretnék. Miért? Mert nem tudnám kellő szakmaisággal megmagyarázni, miért járna egy harmadik esély. Miért oké, ha délután négykor, a háromfős felszolgáló személyzetem munkamenetébe hat asztal kiszolgálásán túl nem fér bele két kávé és egy szörp. Szóval a csúcson kell abbahagyni. Csak nem ezen a csúcson.

5_1.jpg

Hazafelé indultunk, de a kávé még a levegőben lógott és hogy ne ismételjük magunkat, most nem a falu irányába, hanem a partra kanyarodtunk. Pontosabban a szépen felújított kikötőbe, amit tábla is hirdet, megköszönve a német nyugdíjasok és más esetleges európai adófizetők 500 millió forintját. Feltételezem mindenhol bankjegyekkel alapozták azt a harminc négyzetméter térkövet, ami megújult, és akkor a projektből ráeső költségvetés is teljes mértékben indokoltá válik. Kávé még itt sem lett, mert a megcélzott kávézó szőrén-szálán eltűnt. Mondjuk ez egy lakóbuszba telepített egység esetén azért annyira nem nagy varázslat. Last chance, a vasút túloldalán, autentikus bazársor hangulatot árasztó, elsőre pontosan nem definiálható vendéglátó üzlettípusok egyikében egy gombnyomásra előbújó espresso, kedves kis tehenes szettben és nagyon is felejthető minőségben. A specialty, azt hiszem a kettes úton még nem hagyta el a fővárost, de tudjátok, hogy van az a dolog a halakkal. Na, ki úszik utoljára?

0.jpg