Néhány évvel ezelőtt, egy „Nem kell mindig kaviár!” felkiáltással azt mondtuk, uncsi már az állandó ötcsillag superior wellness-szállodázás, próbáljunk ki most valami mást. Eleve ne az Alpokalját célozzuk, hanem induljunk keletre. Nem is tudom miért, de kézenfekvőnek tűnt kis hazánk égbenyúló hegyeinek legmagasabb csúcsát megcélozni, így akadtunk rá egy kis panzióra Mátraderecskén. Felkészületlenül, de annál nagyobb nyitottsággal érkeztünk a helyi programlehetőségekre. Jó másfél napnyi, többnyire tréfás, de kőkemény próbálkozás, igazi falunap, palacsintafesztivál és a négy asztalos palócpiac után rá kellett döbbennünk a régi mondás igazságára. Suszter a kaptafánál… meg az elkényelmesedett belvárosi sznobokból nem lesz szalonna, és így tovább. Így lett Mátraderecske szállóige a családi legendáriumban és az ez neked nem való szinonimája. Öröm volt viszont az ürömben, hogy Egerrel, mint a civilizáció utolsó hevesi bástyájával életre szóló barátságot kötöttünk.

Talán kimondhatom, múlt hétvégén sikerült dupláznunk. Na, nem egy újabb próbálkozásnak indult, teljesen másról van szó. Egy leendő partnerünk keresett meg forgalmazási ajánlattal, borászatról lévén szó, ilyenkor én a személyes kontakt híve vagyok, a borász is jobban meg tud nyílni hazai pályán, a saját pincéjében. Igazi gyöngyszemre akadtunk, de ez legyen majd egy másik történet. Egy ilyen prezentáció általában nem több pár óránál, ha egyébként jó a kémia. Már úgy köztünk. Nem a borban. Arról nem beszélve, a világban két olyan dolog van, amit sosem fogok megérteni, az egyik, ha kipecáztam egy halat, azt miért dobom vissza, a másik pedig, hogy miért köpöm ki a bort, ha amúgy ízlik. És erre nem válasz az sem, mikor egy szakmai kóstolón a nyolcadik tétel körül már nem tudod merre vagy arccal előre. Szóval a melót gyorsan lezavartuk már péntek este, de ott volt még előttünk egy egész hosszú hétvége. Mi pedig szó szerint a szőlőben, Gyöngyös határában, egy álomszép borhotelben, ahol a bor maga volt az egyetlen szolgáltatás.

Annál a bizonyos Mátraderecskei esetnél, utólag be kell látnom, rossz oldalról közelítettük meg a kérdést. És a Mátrát is! Pont a kevésbé izgalmas oldaláról! Mert a programok, látnivalók és lehetőségek tárháza! Valamint elképesztően gyönyörű a táj! Épp a hotel előtt volt a Gyöngyösről Mátrafüredre feldöcögő kisvonat füvesített megállója. Ez ám a Think Green! Nem csak a pályát, de az állomást is gyep borította. Egészen üdítő látvány. Vonatra is pattantunk, a cabrio élmény-kocsiba és bő negyed óra alatt felzakatoltunk a Mátrafüredi végállomásáig. Egy fagyira. Hát kérem szépen, így kell stílusosan fagyizni menni. Következő cél Galyatető, már autóval. A 24-es úton pár kilométer után, hopp-hopp, mit látunk az út felett áthaladni, csak nem egy sífelvonó? Persze ebben a környezetben inkább libegő. A Mátrai Libegő. Miért is ne? Az alsó állomás a Sástó mellett van, ami egyébként korrektül hozza a nevét. Nem kimondottan hosszú a pálya, inkább élményelem, de a panorámáért mindenképp érdemes felülni! A felső állomás már a kalandpark, gyerekes családok előnyben, de pár, a szó nem feltétlen eredeti értelmében leharcolt harckocsin kívül túl sok érdekességet nem találtunk.

A Galyatető kilátó igazán impozáns lett. Nagyon szépen megújult. Meg is őrizték az eredetit, de jó érzékkel nyúltak a modernizáláshoz. A 20 méter körüli régi épületre egy jó 10 méter acélt húztak, a belsejében pedig elképesztő, de bivak szállást, olyan szobákat alakítottak ki, ahol ott tudsz aludni. Hallod? A Mátra plusz egy 30 méter magas kilátó tetején. Hálózsákban. A földön. Úgy szól a szlogen, wifi van, wc nincs. Nyugi, más sincs. Laza!

Ha szeretnél felmenni, mindenképp legyen nálad 200 forintos érme. Utána még volt egy kis csörténk a helyi vendégláttással, nyilván nem mi nyerünk, de semmi gond, úgy 4 körül, elég éhesen indulnánk haza, amikor is azt mérlegelgettük, a 7 órás asztalfoglalásig és a biztos éhhalálig még túl sok idő van, de egy étkezést beiktatni viszont már kevés. És eleink erre találták ki a büfé intézményét. Ekkor már újra Mátrafüreden voltunk, láttuk a helyes kis büfésort délelőtt, nem lesz itt gond. Aha. Neeem. Pacal-pacal-birkapöri. Jó, tovább. Burger a’lá Moszkva tér. Tovább. Görög! Na!? Nem is gíroszos, hanem görög büfé. De jó, nincs is senki előttünk, bekukkantunk, áru roskadozik, nyárson forog a hús, két lány a pultban. Kitaláljuk, rendelnénk. Hohóóóó! Figyelj: most egy fél óráig nem tudunk kiszolgálni benneteket! Amikor azt gondolod, minden összevág, sehol nincs hiba a képletben, minden a helyén, kiderül: délibáb. Azóta is vissza akarok menni, megkérdezni, hogy oké, de miéééért? Csak mondjátok meg, hogy tudjam, a nap és a szezon kellős közepén miért tart egy büfé látszólag indokolhatatlan szünetet?

De ha ez nem így esett volna, nem ismerjük meg az állítólag a 19. században alapított és még mindig nagyon a 20. században, annak is a 60-as éveiben működő piroskockás-terítős éttermet, ahol az a felszolgáló, aki az étlapot kihozza, nem tudja felvenni az italrendelést. Ha nem 34 fok lett volna árnyékban, talán ez fel sem tűnik. Rendeljünk valami könnyűt. Én például a tésztától nem jóllakom, hanem konkrétan éhes leszek, úgyhogy a teljes döntésképtelenségben őrlődtem a sztrapacska és a szalonnás túrós csusza között. Utóbbi nyert. Érkezik. Amikor meglátod és az egyetlen gondolat, ami átfut az agyadon, a pontosan egy ezer forintos étlapárat ismerve, az az hogy „ezzel ti anyagilag tuti bukóban vagytok!” Majdnem pizzatányéron egy domb. Mondjuk itt is igaz lehetett volna a kevesebb több szabály, de a helyzet az, hogy jó volt! Olyan részletkérdésekben pedig kár elveszni, ha kalkulált is a séf a forró tészta hideg tejföl hideg túró hőmérsékleti arányokkal, akkor csatát vesztett, de háborút nem! Ez a cucc ugyanis langyosan is jó.

Eljött az este 7. Kicsit hamarabb is, mint kellett volna. A Farkasmályi pincesoron a másik borhotel étterme, annak is a terasza kellemes helynek ígérkezik. Az étlepra még a szarvasgomba is felfért, de valamiért mégis kommersz az egész. Nem is vagyunk elég bátrak, hogy elhiggyük gasztronómiailag előremutató, kiművelt konyhát visznek. Ezt némileg cáfolja egy jéghideg málna krémleves, ami zseniális, csupa nagybetűvel! Szinte bárhol megállná a helyét. Ezt biztonsági játék követi rántott hússal és sült krumplival, és itt már azért meg is remeg az a bizonyos léc. Ahogy a borlapnál is. Helyi tételek, de mintha csak az alsó-középosztályt céloznák.

Vasárnap hazaindulás helyett inkább átruccanunk Szilvásváradra. Eddig, még ha kínunkban is, de tudtunk röhögni az egészen, ott már nem. Egyetlen dolog jutott eszembe. Az a South Park epizód, amelyikben Randy segít Stannek csalni a fakocsi versenyen, amely eredményeképp idegen civilizációt fedeznek fel. Amikor az intergalaktikus bűnöző South Parkba látogat, a lakók megszerzik az űrlóvét, úgy döntenek, hogy megtartják maguknak és elrejtik az intergalaktikus rendőrök elől… persze a sztori csúnya véget ér. Körülbelül ennyire komikus ez az egész, ami Szilvásváradon történt. Szép lett a két kisvárosnyi lovas stadion. Program is lesz benne. Majd egyszer, valamikor. Ezek után az 1400 forintos parkolást vagy az 1700 forintos útdíjat a Szalajka völgybe betesszük az értelmezhetetlen dobozba és ott is hagyjuk örökre, ahogy a szomszéd falu ipari parkjának határában vásárolt, 6240 forintos olasz dinnyét is. Bár az legalább finom volt.